* dal Irving Berlin, amerikai zeneszerző és szövegíró (született Izrael Isidore Beilin; jiddis: 6; május 11, 1888 – szeptember 22, 1989)
Berlin írta május 1927-ben, és először megjelent December 2-án, 1929-ben. Ez volt bejegyezve, mint egy kiadatlan dal Augusztus 24, 1927, majd ismét július 27, 1928. Harry Richman és a kórus mutatta be a Puttin’ On The Ritz (1930) című zenés filmben. Irving Berlin teljes szövege szerint, ez volt az első dal a filmben, amelyet egy Fajok közötti együttes énekelt. A cím a szleng kifejezésből származik “felvenni a Ritzet”, vagyis nagyon divatosan öltözni. Ezt a kifejezést maga a fényűző Ritz Hotel ihlette Londonban.
az 1929-1930-as népszerűségi időszak sláger fonográf felvételeit Harry Richman és Fred Astaire rögzítette, akikkel a dal különösen összefügg. Minden más lemezkiadónak megvolt a saját verziója ebből a népszerű dalból (Columbia, Brunswick, Victor és az összes dime store címke). Richman Brunswick változata a dal lett az első számú eladási rekord Amerikában.
a dal AABA formában van, verssel. John Mueller szerint az A szakasz központi eszköze a ” késleltetett ritmikus felbontás használata: megdöbbentő, egyensúlyon kívüli szakasz, amelyet a lírai unortodox feszültségek hangsúlyoznak, hirtelen kielégítően oldódik meg egy megtartott hangon, amelyet a címmondat erőteljes állítása követ.”A marchlike B szakasz, amely csak alig szinkopált, ellentétben áll a korábbi ritmikus összetettségekkel. Alec Wilder szerint az amerikai népszerű dalokról szóló tanulmányában számára a “Puttin’ On The Ritz” ritmikus mintája “a legösszetettebb és legprovokatívabb, amivel valaha találkoztam.”
Berlin dalának eredeti változata utalásokat tartalmazott a villantóan öltözött, de szegény fekete Harlemiek akkoriban népszerű hóbortjára, amely a Lenox sugárúton fel-le parádézott, “ev’ ry dime / for a wonderful time”címmel. Az Egyesült Királyságban a dalt a BBC rádióműsorai népszerűsítették Joe Kaye együttesének a londoni Ritz Hotelben, az 1930-as években. a dal eredeti szövegével szerepelt az 1939-es Idiot ‘s Delight című filmben, ahol Clark Gable és a chorus adta elő, és ezt a rutint választották be a That’ s Entertainment-be (1974). Columbia kiadott egy 78 felvételt Fred Astaire 1930 májusában énekelte az eredeti dalszövegeket (B-oldal – “Crazy Feet”, mindkettőt március 26-án vették fel, 1930). A filmhez kék ég (1946), ahol előadta Fred Astaire, Berlin átdolgozta a dalszövegeket, hogy azok a gazdag fehérekre vonatkozzanak, akik az “up and down Park Avenue” – on lépnek fel. Ez a második változat tették közzé, miután regisztrált szerzői augusztus 28, 1946. John Mueller: “az eredeti változatban a Harlemiek ritzes levegőjéről mesélt, amely a Lenox sugárúton fel-le parádézott. Az 1946-os filmhez a strutters jómódú fehérek lettek a Park Avenue – n. A dal leereszkedő, mégis csodáló szatírája eltolódik, majd a folyamat lágyul. A változásnak köze lehet a fajhoz való hozzáállás megváltoztatásához…”