a Számítógéptörténeti Múzeum jelentése szerint a Philips Magnavox VH-8000 fogyasztói lézerlemez-lejátszója 1978-ban került piacra. A lemezen elérhető első film, a “Jaws” kíséretében a rendszer 749 dollárért került forgalomba az Egyesült Államokban. A japán Pioneer cég levédette a “LaserDisc” nevet, és elkezdte értékesíteni a VP 1000-et 1979-ben. A vállalati és oktatási alkalmazások a Digital Equipment Corporation munkahelyi képzéshez használt interaktív videó oktatási rendszerével, valamint a Chicagói tudományos és ipari múzeum kiállításának telepítésével következtek, amelyben az emberek lemezen keresztül keresték a Chicago Tribune-t.
Jamie Logie, a Back In Time on Medium munkatársa szerint a lézerlemez valójában a harmadik formátum volt, amely a nyilvánosság számára elérhető volt otthoni filmnézéshez — a VHS és a Betamax kazettákat követte, és négy évvel megelőzte a DVD-ket. A lézerlemezek kép – és hangminősége messze felülmúlta a többi otthoni formátumot,és a nézőnek könnyű lejátszást biztosított. A lemezek mérete és súlya azonban nehézkessé tette őket (egy hagyományos hosszú lejátszású bakelitlemez méretűek voltak), finomak voltak, és kézzel kellett átfordítani őket. Ezenkívül nem tudtak adathordozót rögzíteni, ami kulcsfontosságú volt, mivel a fogyasztók VHS szalagokat használtak a Média rögzítésére és lejátszására. A LaserDisc lejátszók és lemezek drága költségei, valamint a felvétel képtelensége miatt a rendszer nem volt praktikus mindenki számára, kivéve a dedikált cinephileket. A technológia azonban előkészítette az utat a CD-k és DVD-k számára, amelyek a Média elérésének következő mainstream módszerévé váltak.